Ükszüleim közül volt, aki önszántából hagyta el az otthonát és volt, aki erőszakkal lett kitelepítve. Ükapámat- nyolc gyermek édesapját – a nagymarosi Fő téren akasztották fel, mert szorgalmas sváb ember lévén volt földje, kis háztáji gazdasága, de ezért megbélyegezték és megölték.

Másik Ükapám Albániában esett el az első világháborúban. Bizonyára nem jutott eszébe Nagymaroson, hogy neki messze az otthonától, a Balkánon kellene megvédenie a hazát, de vitték, hát mennie kellett. Sajnos Trianon után a hazából nem maradt sok, és ő sem tért vissza többé a családjához.

A Dédapám legalább hazatért az első világháborúból, de később újra indulhatott a másodikba. Voltak nehéz sorsok. Az itthon maradt – és végleg itt hagyott – feleségekről, gyerekekről már nem is beszélve.

Voltak, akik éheztek. Megözvegyült Dédnagyanyám az utolsó filléreket összeszedve küldte el az akkor kisiskolás Nagyapámat kenyérért, de a csendőrök elvették tőle hazafelé menet. Így a másik három
kistestvérével együtt aznap is éhesen feküdtek le.

Másik Nagyapám tizenhét évesen került fel az Oroszország felé kényszermunkára tartó vonatra, de nem messze a magyar határt elhagyva kidobták a vagonból, mert vérhast kapott. Egy arra járó – magyarul nem beszélő – ember talált rá és mentette meg az életét. Amit aztán 56-ban az Andrássy úton kishíján újra elvettek tőle.

Iszonyú igazságtalanságok történtek szinte minden családban, alig van bárki is, aki ne lenne érintett. Hasznos dolog ezekről a dolgokról beszélni, kisírni magunkból a fájdalmat, meghallgatni mások érzéseit. Nem azért, hogy szorosabbra húzzuk a nyakunkon a kötelet, hanem épp ellenkezőleg, hogy
oldódjon a trauma, amelyet a sejtjeinkben hordozunk.

Mert lehetséges tanulni a múltból és szabad meggyógyulni a traumából. Miután meggyászoltuk a halottakat, és hálát adtunk azért, hogy általuk a világra jöhettünk, utána szabad boldognak és vidámnak lennünk. Egészen biztos, hogy ők is ezt akarnák nekünk. Mert csak így volt értelme az ő szenvedésüknek.