– Az a gondom, hogy lassan negyven éves leszek, és ha pár éven belül nem találom meg a párom, akkor esélyem sem lesz arra, hogy gyerekem legyen. De semmiképpen nem akarok egyedülálló anya lenni.
– Sosem volt olyan partnered, akivel felmerült volna a családalapítás?
– Ha végiggondolom, minden kapcsolatom akkor ment szét, amikor komolyabbra fordult volna a dolog. Az első szerelmem külföldön kapott munkát, de akkor édesanyám már nagyon beteg volt és nem hagyhattam itt egyedül. A fiúnak a karrierje fontosabb volt, mint én. Tulajdonképpen jobb is volt így, mintha egy gyerekkel hagyott volna itt. A második kapcsolatom több mint tíz évig tartott, de a párom idősebb volt, és ő már nem akart gyereket. Ezért is lett vége. Azóta meg folyton nős pasikkal hoz össze a sors.
– Szüleidnek milyen volt a kapcsolatuk? Apukáddal mi a helyzet?
– Apámat nem ismertem. Másfél éves voltam, amikor meghalt gyomorrákban. Semmilyen emlékem nincs róla, csak pár régi fotó maradt. Állítólag nagyon szerették egymást. Valószínűleg ezért sem tudott Anyu túljutni az elvesztésén és nem is lett aztán komoly kapcsolata.
– Mint ahogyan neked sem. Így véd meg a tudatalattid attól, hogy nehogy úgy járj, mint az Édesanyád.  Már első pár mondatodban kétszer is kimondtad a legmélyebb félelmedet. Nehogy egyedülálló anya legyél. Ezért választasz – persze tudattalanul – olyan férfiakat, akikkel a gyerekvállalásra nem sok esély van.