Valószínűleg a te családodban is megfigyelhető valamilyen örökletes betegség, amely generációkon átívelve keseríti meg a benne élők életét. A legtöbben erre legyintenek, és azt mondják: Hát igen, ilyen a genetika, nem tehetek ellene semmit….

Azonban a genetikádat a sejtjeidben tárolt információk határozzák meg. A tudatosságod felszínére hozott információk pedig akár át is írhatók.

Az Édesapám is cukorbeteg volt, a Nagyapám is az volt, sőt az ő édesanyja is – az én Dédanyám. Olyannyira, hogy végül egy szanatóriumban – talán inkább zárt osztályon -egyedül, elkülönítve kellett meghalnia, mivel abban az időben a hypoglikémiás kómát egyfajta idegbetegségnek, zavarodottságnak nézték.

Dédanyám férjhez ment a Dédapámhoz, aki meglehetősen „nehéz ember” hírében állt. Öntörvényű, hirtelen haragú ember volt. (Nem is hibáztatható érte, hiszen élete során átélt két világháborút, és ki tudja milyen szörnyűségeken ment keresztül. Ma valószínűleg PTSD-nek –poszttraumás stressz szindrómának- diagnosztizálnák a hirtelen hangulatváltozásait.)

Ráadásul mint kiderült a Dédpapa, nem csak három gyermeket nemzett, de mellékágon is született egy fia. Miután ezzel a félrelépéssel a Dédmamám szembesült, valószínűleg kilépett volna a kapcsolatból, de ezt a kor társadalmi értékítélete, és az anyagi helyzete miatt sem volt lehetséges. Mihez kezdett volna egy asszony önálló kereset nélkül, egyedül, három gyerekkel?

Így maradt a férjjel való folyamatos ellenállási konfliktus és a félelem, amely két érzelem a cukorbetegség kialakulásának két alappillére. Sosem tudta ugyanis, hogy a párja milyen állapotban fog hazamenni a munkából.

Mivel a Dédapámat a második világháborúban elvitték harcolni a frontra, így egy ideig az sem volt biztos, hogy hazatér-e egyáltalán. Ahogy Édesapám egyszer megfogalmazta: „A Nagyanyám hol attól félt, hogy milyen állapotban jön haza az Öreg, hol attól, hogy többet nem jön.”

Sokan gondolják úgy, hogy a családi szennyest nem illik kiteregetni. Én azonban tudom, hogy a titkok óriási energiával bírnak a transzgenerációs rendszeren belül, ami aztán tudattalanul befolyásolja az utódok sorsát. Sok esetben betegségek, tragédiák képében. Amit pedig nem oldunk meg, nem hozunk a tudatosság felszínére, az sorsként jelenik meg.

A szanatóriumban magányosan meghalt Dédanyám cukorbetegségének árnyéka így szállt generációról generációra.

Ráadásul volt még egy tragikus kivetülése a történetének. Mivel a Dédmamám a férje félrelépését valószínűleg egyfajta „bemocskolódott a családom/vérem” konfliktusként élte meg, kilépni pedig nem tudott a helyzetből, így a kislánya vitte tovább a történetet a sorsában.

Tizenévesen ugyanis egy elfertőződött seb (vérmérgezés) következtében amputálni kellett a lábát. Hátborzongatóan pontos fizikai leképzése lett ez az Édesanyja meg nem oldott traumájának.